WIG WAM - Non Stop Rock And Roll

9,5
A norvég Wig Wam-be 2005-ben, az akkori Eurovíziós dalfesztiválon botlottam bele, egészen véletlenül. Kellemes, laza rock zenét toltak és igen látványos megjelenésükkel könnyen magukra vonták az ember figyelmét még az egyébként színes, a csillogást magas fokon művelő popzenekarok között is. A 2001-ben alakult banda 2004-ben kijött első albumáról nyomta el Európának a Crazy Things-t, mely láthatóan meghozta nekik a sikert. A Non Stop a negyedik lemezük a sorban, úgy, hogy közben Japánban felvett koncertlemezt és DVD-ket is jelentettek már meg.

Az új lemez hozza mindazt, amiről a srácok már nemzetközileg ismertek: erőt, energiát és véget nem érő vidámságot. A tizenkét új hangzású, lélegzetelállító dal egy kifejezetten érett bandát mutat. A fogós dallamokkal telepakolt hardrock himnuszok jó kis zenei utazásra vihetnek bennünket a Marshall erősítők és az igazi rock and roll világába.

A lemezt a kiválóan kiválasztott első kislemezdal, a kicsit széttördelt Do Ya Wanna Taste It nyitja, melyet a harapósabb, döngölősebb, de hasonlóan emlékezetes Walls Come Down követ a záró refrén alatt finoman megbúvó szólóval. A Wild One egy számomra olykor a Def Leppardot idéző, kiváló kórusokat hozó nóta, a C’mon Everybody pedig, bár egy kicsit riffelősebb, középrészében szépen visszalassul és lecsendesedik.

Az album első balladája a vonósokat is felvonultató, sok szempontból elég tipikus, mégis igazán kellemes Man In The Moon. Ez után a picit sötétebb hangulatú, energikus, effektezett énekével némiképp a The Rasmusra hajazó Still I’m Burning hallható. Ehhez hasonló hangvételű, a korábbiaknál basszuscentrikusabb eposz az All You Wanted, mely után a lemez leggyorsabb tétele, a címadó, leheletnyi blues fílinget is magán hordozó Non Stop Rock And Roll készteti mozgásra a hallgatót. A From Here egy szépen építkező, egyszerűnek tetsző, akusztikus ballada énekmondással, finom melódiákkal, női vokállal, hangulatfestő szólócskával. Kiváló szösszenet. A Rocket Through My Heart az általam hőn szeretett Pretty Boy Floyd legszebb pillanatait idézi hangulatában, felépítményében, és persze fogósságában is. Tipikus glam sláger, jófajta gitármelódiákkal. Abszolút kedvenc.

Rövid, vissza-visszatérő Ratt élményt hoz az olykor zakatolós, máskor szaggatott Chasing Rainbows, mely nemes egyszerűségével és a középrésztől bevetett gyerekkórussal állíthatja maga mellé a kétkedőket. Szerencsére a digipak változat bónusz dala, a bólogatós Gotta Get It On sem lóg ki a sorból, simán rákerülhetett volna a lemezre bármely pozícióba, abszolút nem B-oldalas „sláger” minőség.

Töredelmesen bevallom, első hallgatásra, békávézás közben a lemez második felében úgy éreztem, mint ha kicsit szürkülni kezdett volna az anyag, de az is lehet, hogy csak elvesztettem a fonalat. Aztán második hallgatáskor szerencsére kiderült, hogy a dalokkal semmi baj nincs, szinte minden dal ismerősen csengett, és nem korábbi élményekhez köthető deja vuk, hanem sokkal inkább a csapat dallamérzéke, szerzői kvalitásai miatt.

A dalok a stílus keretein belül változatosak, de erősségük elsősorban a ragadós refrénekben és a jól felépített kórusokban rejlik. Azért a szólókra is érdemes odafigyelni, mert ha nem is villantanak nagyot, szinte mindig van bennük érzés, és valami kis plusz, amivel kerekebbé varázsolják a nótákat.

Azt hiszem, nincs igazán gyenge pontja az anyagnak és kiemelni sem könnyű dalokat. Talán a From Here és a Rocket… a két kedvencem, de az első két tétel is igen nehezen feledhető. Amit negatívumként említhetek, az a borító. Hangulatában és képiségében retró, vagy inkább avítt, kivitelezésében mai, de valahogy mégis jellegtelen, sőt csaknem igénytelen a korábbi, ha nem is mindig fantáziadús, de látványos image borítókhoz képest is. Kár érte.
A zene ettől függetlenül szinte hibátlan.

Review by Kronos Mortus Metal Webzine 06.01.2010
kronosmortus.hu